Ezt a cikket nem fogom felvezetéssel kezdeni, amiben kitérek arra, mi is a rejtett és mély üzenete a filmnek, vagy milyen hatással is lesz ez az egész a filmvilágra, erről a filmről úgy érdemes írni, amilyen szellemben ez elkészült. Puritánul, letisztultan, és kellő szarkazmussal.

Kezdjük a történettel, ami valljuk be, nem túl bonyolult: Mildred (Frances McDormand) életének egy rövid szakaszát követhetjük végig. Lányát megerőszakolták majd felgyújtották, és ennek a feldolgozási fázisában van éppen. Sajnos nem tudja áttörni a saját gátjait, így a felelősöket keresi, de nem azért ami történt, hanem ami nem történt. Mivel nincs meg a gyilkos. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve egy elhagyatott útszakaszon kibérel 3 óriásplakátot, amire a következő feliratokat íratja:

Megerőszakolták miközben haldoklott

És még senkit nem tartóztattak le?

Hogy-hogy Willoughby parancsnok?

És az alap hangulata meg is születik a filmnek, mikor húsvét vasárnap éjszaka a város szeretett rendőrét, Willoughby (Woody Harrelson) parancsnokot felhívja egy igazán hirtelen haragú és kőkeményen rasszista beosztottja, Jason Dixon (Sam Rockwell), azzal a hírrel, mi is szerepel ezeken a táblákon, amiket már több éve nem használt senki sem. Természetesen Mildred a médiát is beveszi a buliba, csak hogy még jobban szítsa a kedélyeket, cseppet sem törődve szenvedő fiával, Robbieval (Lucas Hedges). Ezzel meg is kezdődik az a 1 óra 55 perces „ámokfutás”, amit ez a film képvisel.

Innentől minden spoiler lehet, így nagyon nehéz lesz a filmről írni, de megpróbálom átadni nektek, milyen gondolatok és miért cikáztak az agyamban a film közben.

Először is ez a film azért nagyon jó, mert nem lett sok, nem is törekszik rá, nem akar olyan történetet elmesélni, aminek valami varázslat vagy valami szép amerikai álom lesz a vége. Egyszerűen egy ablakot nyit Mildred életébe, amin keresztül benézhetünk egy nő szenvedéseibe.

Ebben a filmben nincsenek jó és rossz karakterek, itt emberek vannak, és ezt azért is fontos kiemelnem, mert ilyen mértani pontossággal megtervezett karaktereket sohasem láttam még, de ezzel nem azt érik el, amire gondolnánk, nem azt, hogy minden steril lesz és távol a nézőtől, hanem pont az ellenkezőjét. Minden karakter kristálytiszta, értjük a céljait és azt, mire és miért gondol. Pedig nincsenek elcsépelt flashbackek, és nincsenek hülyén bevágott élettörténet mesélések.
Egyszerűen itt mindenki olyan emberi, ez az, ami megfogja a nézőt, és ott is a tartja a vászon előtt, ez az, ami miatt ez a film kortalanná válik.

Láthatjuk, ahogy az emberi természet működik, minden egyes mondat annyira emberi, hogy már-már kezdtem megijedni magamtól, mivel majdnem mindennel egyetértettem, amit a karakterek tettek.
Ezt pedig a rendező és író egy dologgal érte el, az pedig az, amit nagyon nehéz helyén kezelni és jól megfogni, ez pedig a szarkazmus. Éppen ezért ezalatt a film alatt annyira jókat nevettem, mint amennyire megrázott egy-egy jelenet.
A végén pedig egy jóllakott kisgyerek mosolyával néztem a stáblistát, mert egyszerűen tetszett, és mindent megkaptam, ami miatt szeretek ember lenni, ami miatt szeretek élni. Azt a keserédességet kapom, amit az élet nyújt, hiszen minden rosszban van valami jó, és ez fordítva sem téves kijelentés.

Most pedig befejezném a mélyenszántó mondataimat, és inkább írnék arról, mit is látunk a vásznon, mi az, ami miatt ez a film ennyire sikeres, ha eddig nem értettétek volna meg azt a hangulatot, ami belengi a termet az első másodperctől.

A képi világ nem kiemelkedő, de pont úgy vannak elkapva a premierplánok, hogy kiráz hideg. Kicsit talán túl szaturáltnak érződnek a színek, de ezt el tudom felejteni, hiszen összességében egy nagyon egységes képet kapunk.

A zenékre nem emlékszem, vagyis arra igen, hogy voltak, de nem ragadt meg, ez egyszerűen azért van, mivel a karakterek viszik az egészben a prímet. És eljutottunk oda, amit a legjobban vártam.

Woody Harrelson: Baromi nagyot megy, de nem mondhatom, hogy még nem ment sohasem ekkorát, így nem ezért a filmért érdemli majd meg az Oscar szobrocskát, de hát tudjuk DiCaprio sem a Visszatérőért érdemelte ki. A rendőrfőnök karakterében látni, hogy jól érzi magát, megmutathatja azt a karaktert, ami mindig is jól állt neki. A kicsit meggyötört, esendő, de intézkedni nem rest karaktert, akit szeretünk is tőle látni.

De ha már említettük, hogy Oscar megérdemlése, hát bizony meg kell említenem azt a szereplőt, aki a legnagyobb karakterfejlődésen megy át, és akinek a története annyira igaz, és annyira emberi, amit még nem láttunk mozivásznon, ez pedig Dixon. Dixon karakterét Sam Rockwell alakítja, aki élete alakítását hozta, és innentől rá is odafigyelek, akárhol is tűnik fel a neve. Nah ő megérdemelt volna egy jelölést.

Emellett a 2 erős férfi karakter és színész között kell megfelelően szerepelni Mildred karakterének. Hát mit is mondjak, ő nem csillog, de szerintem nem is ezért van a vásznon. Ő a mozgatórugója a filmnek, egyszerűen miatta történnek a dolgok, és körülötte is folynak az események, amelyekben részt vesz és szerepet is vállal, de mikor nézzük, tudjuk, hogy nem ő a fontos.

Itt az egész a lényeg és az, amit kapunk ettől a filmtől: nem kapunk nagy szavakat, és nem látunk őrületes drámát. Itt embereket látunk, akikkel ritkán találkozunk a filmvásznon. Ahogy az elején is fogalmaztam kinyitunk egy ablakot, amin benézünk, majd a végén bezárjuk és ez így kerek, nem kell rajta napokat rágódni, és nem is kell teóriákat gyártani, egyszerűen el kell fogadni, hogy mi, emberek ilyenek vagyunk és nem is fogunk változni, de ez nem baj.