Fotel Kritikus

Kritika arról, amit csak látok

Testről és lélekről

2018. február 26. 08:30 - krono_gabor


Nehéz ebbe igazán jól belekezdeni, mert mégiscsak egy olyan filmről beszélünk, amit Oscarra jelöltek, és ráadásul magyar. Persze ilyenkor mindenki azt várja, hogy az ember alkosson valami mélyenszántó véleményt arról, mennyire esélyes ez a film az Oscaron. Én erről nem fogok véleményt alkotni, de azt elmondom milyen is volt a film, ha ezt akarod tudni, akkor kattints a Továbbra.

Muszáj arról beszélnem mi is a kapcsolatom a magyar filmekkel, mert így lesz igazán érthető majd a konklúzió, amire kifuttatom a dolgokat. Én alapvetően nem szeretem a magyar filmeket, mert egyszerűen olyan sallangokat hurcolnak magukon, amelyek nekünk, magyaroknak érthetőek, de legtöbbször csak szekunder szégyenérzetet kelt bennünk, magyarokban, amit persze szeretnének fellazítani egy kis szarkazmussal, és kész is az igazi magyar film.
Pont ez, amitől borsódzik a hátam és nem tudom elviselni, ezt érte el nálam a Kincsem is szegény Nagy Ervinnel.

De hagyjuk is ezt az egészet és inkább írok nektek Enyedi Ildikó filmjéről. A történet egy gyönyörű képpel kezdődik, ahol 2 szarvas (egy bika és egy ünő) egymással kapcsolatot teremt egy sűrű erdőben, miközben csendesen esik a hó. Már csak ez annyira szép, hogy ezt is néztem volna 2 órán keresztül a moziterem sötétjében. Majd megismerjük az egyik főszereplőnket, Endrét (Morcsányi Géza), aki egy vágóhíd pénzügyi igazgatója. Amolyan átlagember, egy kis difivel, ugyanis az egyik karja lebénult. Endre éppen az ablakban fürkészi a nőket, miközben megpillantja másik főszereplőnket, Máriát (Borbély Alexandra), aki hófehér bőrével, és jégszőke hajával az árnyékba burkolózva, teljesen elkülönül a vágóhídon dolgozó nőktől. Mint kiderül, Mária lesz az új minőségellenőr, aki precizitásával bonyodalmat is okoz az üzemben.

De ez lesz a legkisebb gond, miuán rendőrök érkeznek, egy bűntény felgöngyölítése miatt, és ezért előrébb hozzák a kötelező pszichológiai vizsgálatot, amit egy tapasztalt, és suta pszichológus hölgy, Klára (Tenki Réka) végez.

A vizsgálat közben kiderül, hogy az első képsorokon látott állatok nem csupán üres szimbólumok, hanem ezt álmodja Endre mint a szarvasbika, és Mária mint a szarvasünő, csak más-más szemszögből. Innentől kezdve pedig nem akarok semmit elárulni, mert akkor elveszíti a varázsának egy részét.

Beszéljünk a karakterekről, mert itt kell, sőt inkább azt mondanám, hogy kihagyhatatlan.

Endre: egy átlagember, aki elvált, és ki is zár minden olyat az életéből, ami nem a munkájával kapcsolatos, így a magánya szinte csontig hatoló, úgy hogy közben nem szomorú, és nem sajnáljuk egy percig sem, hiszen nincs mit sajnálni.

Mária már egy teljesen más tészta, ő nem azért magányos, mert ezt választotta, hanem azért, mert így hozta az élet. Nagyon különc és fura ember, akinek a szociális kapcsolatait is jól mutatja, hogy nincs mobiltelefonja, és nem is nagyon érti, hogy miért olyan természetes másnak, hogy mindenkinek van telefonszáma, és telefonja.

De őket, kettőjüket, természetesen az álmok hozzák össze, mert mi más tudna átívelni testeken és lelkeken át.

Aztán itt van Jenő (Schneider Zoltán), aki Endre jóbarátja és történetesen a HR vezetője a vágóhídon, hát ő aztán legfőbbként sem mondható magányosnak, hiszen van neje, és 2 gyereke. Ő egyszerűen csak problémás és nem tudja kezelni a helyzeteket, melyekbe magát sodorja, mint például azt, hogy a neje már minden vágóhídi dolgozóval lefeküdt…

És akire még szeretnék kitérni, az pedig Nagy Ervin karaktere, Sanyi, aki nagyon jó, és kell is ebbe a filmbe, de számomra megint csak egy szeg Nagy Ervin koporsójába, aki szerintem filmvásznon csak ugyan azt a karakter tudja hitelesen hozni. De ha nem az ő hibája, akkor valamiért a magyar filmipar castingosai pakolják be őt ugyan abba a karakterbe. A marcona nőcsábászba, aki teljesen felelőtlen. De még mielőtt bárki félreértene, imádtam, ahogy játszik, és nem tudok belekötni ebbe a karakterbe sem.

Igazából mindenki kiemelhető a filmben, és nem a játék miatt, hanem Enyedi Ildikó zsenije miatt, azzal, ahogy a mellékszereplőkkel bánt, még egy olyan embert is el tud ámítani, aki nem ért a filmekhez, mivel itt megérti bárki, mi is egy mellékszereplő szerepe a filmben. A rendezőnő olyan gyönyörűen helyezi el a mellékszereplőket a történetben, hogy pontosan annyira árnyalják az egészet, amennyire kell, és pontosan elég belőlük annyi, amennyit kapunk.

De térjünk ki arra a részre, amitől az első pillanattól ámultam, ez pedig a fény- és árnyjáték. Én ilyen zseniális játékot nem láttam az Aranypolgár óta. Itt mindennek volt jelentése, ami a fényekkel és árnyékokkal kapcsolatos, mint például az első jelenet, ahol mindenki ugyan azt a napot nézi, vagy csak egy egyszerű beszélgetésben, teljesen máshogy látjuk a helyzetet, ha tudjuk ki is van árnyékban és ki áll éppen a fény alatt. Ezzel szinte levett a lábamról ez a film.

De a végső pontot az tette az i-re, hogy olyan szimbólum orgiát kapunk Enyedi Ildikótól, ami számomra felejthetetlenné teszi a filmet. Már a cím is egy olyan utalás a szereplőkre, ami így látva a filmet egyértelmű, de amúgy csak művészi névnek tűnik. Annyira metafora van a filmben, hogy néha azért érzi az ember pörgősnek a filmet, mert nehezen tudja követni az szimbólumok és metaforák zuhatagát. Nem titkoltam imádom, mikor egy filmen gondolkodni kell. Nah, itt kell, ez nem az egyszerű mozinézőnek való, mert ő csak a felszínét fogja kaparászni az igazi történetnek, ami elsőre két magányos ember egymásra találásáról szól. De ha nyitott szemmel tekintünk erre, akkor észrevesszük, mi is a hátsó gondolat, és mi is az, ami miatt Oscarra jelölték ezt a filmet.

Nah, persze vannak gyengébb pillanatai a filmnek, és olyan pontok is, ahol majdnem leestem a székről, mert rosszul lettem. De ezt nem tudom hibának felróni. Nem akar túl művész lenni az undorító dolgokkal, egyszerűen csak a szükséges „rossz” a történetben. Mikor a film leül, és már megnézném az órámat, azonnal folytatódik az a ritmus, amit előtte felvett.

Ez a film hipnotikus és egyszerre ámulatba ejtő, olyan alkotás, amit nagyon régen láttam filmvásznon, az pedig, hogy milyen nyelven beszélnek a vásznon, nem érdekel, csak azt tudom, hogy végig kellett néznem a stáblistát, mert mindenki nevét meg akartam jegyezni, akik ezen a filmen dolgoztak.

Itt pedig visszatérnék az elején említett magyar filmekre. Ezt a filmet azért szerettem, mert nem volt magyar, ez a film végre kilépett a magyarság árnyékából, és egyszerűen alkot és művész, de nem túlművészkedős. Ez a film kötelező darab mindenkinek, aki már egyszer is beszélt emberekkel.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkritikus.blog.hu/api/trackback/id/tr7413698128

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.