Fotel Kritikus

Kritika arról, amit csak látok

Kutyák szigete

2018. május 11. 08:00 - krono_gabor

Kezdjük azzal ezt a bejegyzést, hogy én nem szeretem Wes Anderson munkásságát. De ugye akkor jöhet a jogos kérdés, hogy mit is keresek egy ilyen filmen, ha csak nem azért megyek, hogy firkáljak róla valamit(csak ezért nem szoktam moziba járni).
Wes Anderson egy olyan jelensége a filmvilágban, akit nekem eddig nem sikerült megfejtenem, de ezzel a filmmel mindenképpen közelebb kerültem hozzá.

Elkezdem a film történetét és utána beszélek arról milyen élményt is nyújt ez a mű a mozi nagyképernyőjén, a TV közepes kijelzőjén, vagy még akkor is ha az ember a mobiltelefonján nézi végig miközben utazik a munkahelyére.

Adott egy olyan világ ahol volt egy háború a kutyák és a macskák által irányított Kobayashi dinasztia között, ami kvázi egy békeszerződéssel ér véget ahol a kutyák elfoglalják a helyüket a családban mint házikedvenc.
Ez hosszú évekig működik, még nem a Kobayashi dinasztia aktuális feje nem indul a Megasaki-i polgármesteri választáson. Betekinthetünk a beszédekbe melyben Kobayashi gyűlöletkampánnyal, és ellenség teremtéssel próbálkozik. Tehát azt mondja, hogy a kutyák nagyon veszélyes vírust terjesztenek(a vírus igaz, de a veszélyei cseppet sem) ez pedig a kutyanátha, ezért ezeket az állatokat el kell zárni és deportálni kell a városból. Hogy példát statuáljon az első kutya az ő kutyája lesz Spots.
Az ellenfele egy tudós, aki észérvekkel próbálja meggyőzni a város lakóit, hogy miért is ne taszítsuk ki azokat akiknek most van a legnagyobb szüksége a segítségre, és 5 éven belül lesz gyógymódja a vírusra, és akkor minden kutya meggyógyul majd.

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy Kobayashi nyeri a „választásokat”.

Majd ugrunk 3 évet, és már azt láthatjuk milyen helyzet alakult ki az említett szigeten, megnevesítve a Szemét Szigeten. Hogyan tengetik a napjaikat a kutyák, és hogyan élnek együtt a kutyanáthával. Ezt a cseppet sem idilli képet zavarja meg egy tizen pár éves kisfiú aki a kutyáját keresi Spotsot. Segítségére szegődik egy kisebb kutyacsapat, ami színésztől kabalaállaton át kóborkutyáig minden réteget felsoroltat. Ha valakit érdekel, akkor menjen és nézze meg a szinkronszínészek listáját, mert az valami zseniális felhozatal.

Tudom, hogy picit hosszúra nyúlt a bevezetés, de szerintem fontos a kritika megértésének e pontján, hogy tisztázzuk ez a film milyen film: ez a film egy aktuálpolitikát boncolgató, nagyon is felnőtteknek szánt alkotást(gondoltam szólok, még mielőtt bárki a gyerekével rohanna a cukik kutyákat megnézni).
Olyan helyzetet dob a szemünk elé a film, amiről nagyon nem akarunk beszélni, és amiről mindenkinek megvan a véleménye, de senki sem meri azt úgy teljes mellszéleséggel felvállalni.
De ez nem lenne elég ahhoz, hogy engem megnyerjen, de nem ám.
Itt jön képbe az a zseni, ami miatt Wes Andersont annyian szeretik, tehát azok a beállítások, amelyek a film végéig ott lebegnek az ember szeme előtt, de nem esik le számára, mivel nem fontos csak egy apró fűszer. Ez a sáfrány a nagyi húslevesében. Nem tudod mi az az íz, de attól az igazi.
Például a kutyák és a kissrác a szigeten rohadtul nem értik egymást. De kit érdekel, hiszen a kutya ember viszony megléte már elég ahhoz, hogyha a megszokott napi helyzeteket kicsit megspékeljük dialógusokkal, akkor teljesen komolya beszélgetések tudnak kialakulni. Vagy ott van az az apró részlet, hogy mindent megkapunk feliratban a készítőktől, kivéve a japán szövegeket. Ezek egyes részét akkor értjük meg mikor az angolra tolmácsoló hölgyet feliratozzák nekünk.

Ebben a filmben olyan társadalmi kérdések lebegnek a komolytalanság és a vér komolyság peremén, amihez kell az intelligencia a nézőtől, hogy melyik részét lökje át az egyik vagy a másik oldalra, és így számára teljesen máshogy értelmezett legyen a film. Így elmondható a Kutyák szigetéről, hogy nagyon jó a története, de mindenkinek kicsit más.

És akkor menjünk át oda ami miatt szerintem, egy filmre mondható, hogy Wes Andersonos, ez pedig maga a látványvilág, és most itt nem a gyönyörű animációról vagy az ötletességről beszélek, mert az is megérne egy külön cikket, hogy mennyi apróság volt ami miatt megfogom még egyszer nézni a filmet.
Hanem arról a mértani pontosságról, ami minden jelenetet áthat. Ez engem a Holdfény Királyságnál fogott meg, és azóta sem tudott elereszteni.

Csillogó szemmel nézem , hogy ezek a beállítások mennyire erősek tudnak lenni azzal, hogy a mértani pontosság mintapéldáját látjuk a vásznon, de sterilitásnak csak akkor van ezekben jele ha a rendező azt akarta, hogy a néző elidegenedjen a történettől. Nah ebben a filmen nem akarja, itt az első 5 percben beránt a film a világában, és onnantól teljes sebességgel húz végig kézenfogva a története, mindent elmagyarázva mé annak is aki elsőre nem rakta volna össze a képet.

Így nem maradnak vak foltok, nem maradnak félreértések, egyszerűen bárki megértheti a filmet, még akkor is ha az aktuálpolitikáját nem biztos, hogy helyén tudja kezelni.

Mindent lezárva, én ezt a filmet nagyon szívesen ajánlom bárkinek. Még engem is odaszögezett aki nem szereti Wes Andersont. De félreértés ne legyen, még mindig nem szeretem, de sokkal közelebb került egy nagyon szép alkotás a lelkemhez. Ettől a filmtől több lettem, és ez most nem csak klisé.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkritikus.blog.hu/api/trackback/id/tr2913907170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.