Fotel Kritikus

Kritika arról, amit csak látok

Ruben Brandt, a gyűjtő(2018)

2018. november 26. 08:56 - krono_gabor

Sok film alkalmaz rengeteg kikacsintást és referenciát, de ezek legtöbbször belefulladnak ebbe a nagy halomba, amit maguk köré gyűjtenek, és nem tudnak mit tenni vele. Nagyon örülök neki, hogy mozijegyet vettem egy olyan alkotásra, ami nem ilyen.

Történetünk egyszerű ahol Ruben Brandt a művészetekkel dolgozó pszichoterapeuta, akit nagyon kemény rémálmok gyötörnek melyeknek központjában festmények állnak.
A rémálmokat pedig csak egyféleképpen lehet legyőzni, ha Ruben megszerzi az összes őt gyötrő festményt. Ebben pedig páciensei fognak neki segíteni.
Ellenpólusként pedig megkapjuk a különleges nyomozót Mike Kowalski-t aki nem sokban különbözik Rubentől, de van egy nagyon fontos pont: ő nem bűnöző. Kettőjük macska-egér harcát nézhetjük végig a filmvásznon.

De még mennyire nézhetjük, hiszen ennél a filmnél az egyik óriási húzóerő maga a kinézet volt.
Ha szeretnék klisével élni, akkor ez a film 1 óra 30 perc művészeti szemorgia. De inkább elmondom mi az amin én ámultam, és miért is szerettem ezt a filmet a vásznon.

Mikor beültök a moziba, akkor dobjatok ki mindent, ami elképzelésetek volt erről a filmről, és engedjétek, hogy a színek a zene és csak úgy a hangulat áramoljon át rajtatok, akkor élvezni fogjátok. Ha görcsösön ragaszkodunk valamihez amit elképzelünk egy animációs film noirról akkor nagyon rossz filmélményünk lesz.
Megszokhattuk filmeknél, hogy van egy szép egységes szín és képi világ, itt a képi világ a groteszk, és beszédes ábrázolásban mutatkozik meg. Megszokhattuk, hogy a noir filmek folyamatosan sötétek, nem operálnak harsány színekkel, vagy ha igen akkor azoknak legtöbbször jelentésük van. Folyamatosan lelkileg valahogyan sérült emberek helyezkednek el a központban, és hogy őket állandóan rejtőzködő, alig-alig kimozduló, és depresszív alaknak ábrázolják.

Itt semmit nem látunk ebből, gyönyörű színek és nagyon dinamikus vágás jellemzik az egész filmet. Nincsenek lassú pillanatai, és nincs, olyan pillant ahol ne lenne feszültség. Erre a legjobb példa az első jelenet, aminél feszültebb semmit nem láttam az Aljas Nyolcas nyitójeleneténél. Folyamatosan változatos a hangulat, és képi világ. Ebben sokat segít az, hogy a film jelenetről jelenetre újraépít, és lebont világokat.
Minden jelenetben más a színvilág, itt nem a film akar egy hangulatot, és érzést átadni. Itt jelenetenként kapunk más-más behatást, és ettől az elején nehezen követhető a film, de ha rá hangolódunk, akkor biztos a siker. Ezzel úgy újítja meg a film noir-t hogy, csak a szemfülesebb nézők veszik ezt észre, és amint ez feltűnik nekik leesik az álluk és garantálom, hogy úgy is marad az utolsó utáni pillanatig. Folyamatosan csodáltam én is amit láttam, mivel nem volt megszokott, de nem is éreztem idegennek. Simán elfogadtam, amit látok és komfortoson mozogtam egy ilyen látásmódú filmben is.

Viszont itt meg kell említenem, hogy olyan mennyiségben lelhető fel benne, képi és zenei referencia, hogy nem tudtam merre kapjam a fejem, és biztosra veszem, hogy majd ha születik egy összegzés, akkor végig olvasom mindegyik leírását, és érdekességeit. Engem ez a szintű referencia orgia amúgy beszippantott.

Mindeközben nem megy át az egész teljes unalomba és képmutogatásba, mint ahogy azt sok ilyen jellegű alkotás megteszi, hanem egy nagyon király történetet raknak nekünk össze. Amit majd hazafelé döcögve nekünk is meg kell értenünk, és össze kell raknunk. Mivel a története nagyon kemény, és elgondolkodtató. Nem a szó azon értelmében mikor keressük az élet értelmét, vagy azt merre menjünk tovább. Egyszerűen a fordulatok miatt a történet szövevényes lesz, és a végén megfejtésre vár. Nem árulok zsákbamacskát, de én ezeket a történeteket imádom, és napokig képes vagyok azon agyalni mi, és miért történt.

De még az előtt, hogy otthagynánk a termet beszélni kell arról, mennyire ott tartja a nézőt a film, ezért meg is fogalmaznám első és szerintem utolsó nemtetszésemet is a filmmel kapcsolatban.
Össze van csapba a vége, túl rövid lett. Nem tudom ez miért alakult így, elképzelhető, hogy eddig tartott a rendező ideája és ennyit szeretett volna mondani, de nekem rövid lett. Én még ültem volna bent 30-40 percet, és néztem volna ezt a történetet.

De sajnos szerintem ez a film elfog veszni a magyar nézői közösségben, erre nagyon jó példa az amit tapasztaltam a moziteremben: Tőlem jobbra ülő társaság szó nélkül kiment a teremből, majd elkaptam tőlük, hogy nekik tetszett de nem tudják mit láttak pontosan. Ez még egy olyan hozzáállás, ami átfordítható pár jó kritikával arra, hogy megértse az ember mit látott, és összerakja a képet.
A tőlem balra ülők között csak egy nagyon kínos nevetős hanggal kimondott mondat hangzott el: Máskor inkább válasz te filmet.


Sajnos azt érzem, hogy a magyar átlag nézőnek ez sok lesz, és érthetetlen, nem vagyunk elegen, hogy felemeljünk egy filmet, és ezért fog abban a kútban maradni, mint a VAN vagy az Ernelláék Farkaséknál. Ha valaki ismeri ezeket a filmeket, akkor tudja mennyire jók, és azt is tudja, hogy egy átlag filmnéző, aki otthon 720p-ben néz filmet  a 150 cm-es 4K-s okostévén nem érti ezek miért jók, és nem is értékeli.

Vagy pont az lesz belőle, hogy csak azért értékel valamit, vagy vesz mozijegyet, mert egy kritikus azt mondta, mert azt írták, hogy ez nagyon jó. És nem meri bevallani, hogy nem ért semmit, és akármi is történik előtte az számára nem nyilvánvaló, még akkor, sem ha máskor az lenne. Hiszen ez művészet, ehhez ő nem ért…

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkritikus.blog.hu/api/trackback/id/tr3214393494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

midnight coder 2018.11.26. 19:50:46

Az a művészet amihez érteni kell, az egy kalap szart sem ér. A művészetnek pont az lenne a lényege, hogy a tudatosságon túl érintsen meg. Ezzel szemben a mai művészek ideológiákat gyártanak, rejtvényeket amiket igazán csak az ért meg aki főállásban ezzel foglalkozik, problémákat amik az ebet sem érdeklik, közben pedig sírnak a meg nem értés és a közöny miatt.