Fotel Kritikus

Kritika arról, amit csak látok

Fotel kritika: Szólíts a neveden (2017)

2019. január 03. 08:00 - krono_gabor

Nem a nagy kedvencem a romantikus filmek műfaja, és még mielőtt valaki azt mondja, hogy ez csak természetes, hiszen pasi vagyok, szeretném leszögezni, hogy nem ezért nem kedvelem.
Egyszerűen az összes romantikus film, egy kliséparádé valami túlszaturált szűrővel, és ez nem csak a képre igaz. Nem szeretem és kész. De egy jó filmet akkor is imádok, ha a zsánere nem a kedvencem.

A történetünkben kapunk egy kis olasz várost a ’80-as években ahol egy neves professzor él. Láthatóan minden évben elhív egy diákot magához 6 hétre nyár közepén, hogy együtt dolgozzanak, és arra a rövid időre a család részévé váljanak. A főszerepben a meghívott diák és a prof kicsit magánakvaló és művészlélek fia állnak. Amit pedig végignézhetünk az-az ő kapcsolatuk az első pillanattól az utolsóig.

És ez ennyi. Így kell igazán klisés romantikus filmet leírni, de itt nem erről van szó. Olyan érzelmek csapnak fel a 2 karakterből szépen lassan a szemünk előtt, amelyeket mindannyian ismerhetünk, és ebben ez a csodás.
Nem csak a szerelem elcsépelt monológját hallhatjuk a filmben, hanem mindebbe belesír egy kis megbánás, és szégyenérzet. Sokszor hozzászól egy kis düh és értetlenség. Néha pedig belesuttog egy kis szexualitás. Ez az a beszélgetés, aminek a közepére helyezi a film a nézőt, és úgy megy a diskurzus, mintha a néző ott sem lenne.

Ez talán az, amit egyedien csinál az alkotás. Nagyon ügyesen és körültekintően pozícionálja a nézőt a filmhez képest, és ezzel minden adott lehetőséggel dolgozik is.
A néző egy másvilági lény, aki teljesen a történet fölött áll és itt csak belepillanthat ebbe a történetbe aminek se eleje sem igazi vége nincs.

Ez nem egy érzelmi hullámvasút, hanem egy utazás egy olasz kisvárosban és 2 srác kapcsolatának pillanataiba. Mindezt a film olyan képi világgal teszi, hogy szinte hipnotizálja a nézőt, és teljesen elfeledteti vele magát a cselekvést, azt hogy filmet néz. Szinte érezni lehet a tavak frissítő illatát, és a nap visszavert hőének perzselését a város macskakövein.

A színészekre nem lehet panaszom, de akinek egy óriási dicséret jár az a rendező, mert olyan természetességgel játszottak a színészei, amit nagyon ritkán lehet látni. Sokszor olyan érzésem volt, hogy elsőre sikerült felvenniük egy-egy jelenetet, mert egyszerűen annyira természetesen alakít mindenki.

A film másik nagy erénye az a szimbólumok teljesen közérthető használata. Nem igazán szájbarágós a dolog, de ezeket a szimbólumokat mindenki észre fogja venni, aki életében nézett már komolyabb hangvételű filmet. És ez is arra erősít rá, hogy szeretni fogjuk a filmet, és egy régi jóbarát ként gondolunk rá, aki ott ül velünk a nappalinkban a TV fényei mellett.

Nem teljesen értem miért nem láttam én eddig ezt a filmet, és hogyan mentem el mellette minden egyes alkalommal, de ez volt az évben az első film, amit láttam, és olyan érzelmekkel állhattam fel a kanapéról, amelyek szerintem megalapozták a további 364 napomat.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkritikus.blog.hu/api/trackback/id/tr6314529736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.