Fotel Kritikus

Kritika arról, amit csak látok

A csempész (2018)

2019. január 11. 08:30 - krono_gabor

Már a hónapban volt olyan film, amire a frissítő kifejezést használtam, de akkor a stílust frissítette az az alkotás. Most is csak ezt a jelzőt tudom mondani, hogy frissítő, de teljesen máshogyan. Nagyon régen jöttem úgy ki filmről, hogy ez most tetszett, és pont ennyi volt ebben, tökéletesen bemutatta, amit szeretett volna. Élveztem amit láttam.

A történet középpontjában a filmet rendező és a főszerepet is alakító Clint Eastwood karaktere van Earl Stone, akit 2003-ban láthatunk, ahogy a virágnemesítésnek, pontosabban a liliom nemesítésnek szenteli az életét. Végignézhetjük egy napjának pillanatait, ahogy nem csak a vásárlók, de a szakma is nagy megbecsülésben részesíti.
Mindeközben pedig lánya (Alison Eastwood) várja az, hogy megérkezzen az apja és oltár elé vigye. De sajnos nem történik meg, ahogy ezt a volt feleség Mary(Dianne Wies) meg is jósolja. A fonalat ott vesszük fel újra, hogy eltelt 14 év csak mintha Earl ezt nem vette volna észre, így csődbe is ment. Utolsó reményként befut az unokája (Taissa Farmiga) esküvője előtti partyára az összes megmaradt holmijával együtt, ami elfér az öreg furgonja platóján. Természetesen ebből kialakul egy családi vita, és miközben ezelől menekül Earl felkínálnak neki egy jól fizető fuvaros melót, ahol csak A-ból B-be kell levinnie egy csomagot úgy, hogy nem néz bele.
Gondolom, mondanom sem kell, hogy már az elsővel óriásit szakít… És ekkor jön a képbe az ambiciózus nyomozó Colin Bates (Bradley Cooper) aki egy nagyot akar dobni azzal, hogy lefüleli a kartell elemeit, amihez már Earl is tartozik a maga módján.

A történet ennyi, de itt nem ez a lényeg. Óriási hangsúlyt fektet a rendező a mögöttes történésekre, és ezeknek hangot is ad, nem holmi megfigyelhetetlen szimbolikával, vagy igazán mesteri jelenet összeollózással, hanem emberi interakciókkal. Apró szkeccseket is ki lehetne vágni a filmből és önmagukban értelmezhetőek lennének, de Eastwood elérte, hogy egyben legyen egy nagy képünk nem csak Earlről hanem a világról is amiben él és ami mellett lemaradt.

A film olyan mintha a80-as években forgatták volna, és mégsem ódivatú, hiszen azokat az elemeket emeli át abból az időszakból (főleg a rendezés terén) amelyek örökök, gondolok itt a tempóra, és a humor olyan elhelyezésére, ami direkt humort alkot, de mégis a film egészét nézve átvitt értelemben is poénos. Ezt a fajta lágyságot vehetjük észre azoknál a témáknál is, amelyek társadalmi indíttatásúak, de cseppet sem boncolgatja őket a film. Egyszerűen a saját természetes közegükben mutat meg helyzeteket, és hagyja, hogy a néző értelmezzen.

Így marad az egész történet végig koherens, és egyenes, mégsem válik unalmassá a film.
Természetesen ezt Eastwood zseniének köszönhetjük, aki szerintem itt kisujjból rendezett, és nem erőltette meg magát. Ez a karakterén is látszik, hiszen nem kell ott sem erőlködnie, a teljes természetesség látható rajta végig, éppen ezért nem is tudom kiemelni az alakítását.
Viszont aki tökéletes volt a filmben és engem elbűvölt (és erre ez a helyes szó) az az unokát alakító Taissa Farmiga. Levett a lábamról, sziporkázik a szerepben, még akkor is mikor a háttérben van a néző szeme rálibben, és megáll, annyira jól uralja már a jelenlétével is a vásznat.
Sokkal több jelenetet néztem volna meg vele és Eastwooddal, bár akkor ez egy teljesen más film lett volna.

A vágás nekem kicsit lapos volt, de hibátlan. Viszont ez a laposság kellett a film üteméhez így ennél ambivalens érzéseim vannak. Viszont a kamera beállítások annyira klasszikusak voltak, hogy már az szemetgyönyörködtettő volt, még akkor is, ha erre maga a képi világ nem adott okot. Mondhatni minden hozta a kötelezőt, de semmi sem volt kiemelkedő.

Ez a film juttatta eszembe megint csak azt, hogy vannak időt álló elemei a filmeknek, és mindegy hogy a Bosszúállók CGI világában élünk, vagy a modern horrort, vagy scifit istenítjük. Akkor is vannak azok az elemek, amelyek megunhatatlanok, és nem fognak elkopni.
Erre tökéletes példa számomra A csempész, és pont ezért is volt nekem frissítő, mert végre nem a szimbólumok keresésébe, és nem is a csavaros történetszálba gabalyodtam bele, hanem azokba az elképzelt dolgokba, ahogy érzem az útiport illatát, az olcsó arcszeszt vagy éppenséggel a verejték csípőségét. És mindez az egyszerűségből ered.

Ha érdekel mit nézek meg a mindennapokban akkor kövess LetterBoxdon: https://letterboxd.com/Krono/

Vagy ha csak az érdekel mit gondolok a mindennapokban akkor ajánlom a Twitterem: https://twitter.com/Kronovetter_G

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkritikus.blog.hu/api/trackback/id/tr9014555186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.