Sokszor mondjuk filmekre, és egyéb szórakoztató cikkekre, hogy ezek megbocsátható bűnök, hát erre ezt nem lehet így rámondani.
Ez a film az a bűn amit nem lehet, és nem is szabad megbocsátani.

Olyan világban élünk végre ahol már a sorozat egy új részének megjelenésének pillanatában hozzáférhetünk legálisan online, így nem a TV előtt ülve várjuk ezeket az alkotásokat, hanem akkor nézzük meg amikor csak akarjuk.
Tegnapi napon debütált Csernobil az HBO saját gyártású sorozata is azonnal elérhető volt online, de megéri rászánnunk az időt?

Megint elérkeztünk abba a szakaszába az évnek, hogy itthon is lassan vászonra kerülnek azok a filmek, amelyeket Oscarra jelöltek, és a hazai forgalmazók ekkor észbe kaptak, hogy lehet lenne értelme ezekkel elárasztani a magyar piacot.
Így sikerült szerencsére eljutnom a Zöld könyv című, már elsőre is szórakoztatónak kinéző filmre, amiről ha érdekel a véleményem akkor kattints a továbbra.

Az elmúlt években egyre több olyan film lát napvilágot, amelyre nem húzhatjuk az egyediség köntösének még egy leszakadt gombját sem, mivel ezek mind-mind rebootok/remakek. Ennek a jelenségnek nem a megfejtését szeretném megtalálni ebben a cikkben, csak egyszerűen foglalkozni akarok vele, és azzal, hogy milyen hatással lehet ez nem csak a filmek világára, de a nézőkre is. Mindez mellett pedig érdekel, hogy szükség van-e ezekre a filmekre, és ha igen akkor miért?

Már a hónapban volt olyan film, amire a frissítő kifejezést használtam, de akkor a stílust frissítette az az alkotás. Most is csak ezt a jelzőt tudom mondani, hogy frissítő, de teljesen máshogyan. Nagyon régen jöttem úgy ki filmről, hogy ez most tetszett, és pont ennyi volt ebben, tökéletesen bemutatta, amit szeretett volna. Élveztem amit láttam.

Mostanában sok lett a horror, és a thriller a mozikban, és ennek én személy szerint nagyon is örülök, de ez az a műfaj, amit szerintem a legjobban el is lehet szúrni. Éppen ezért a trailer után érdemes elgondolkodni azon, hogy ezt sikerült-e elrontani?

Az első rész teljesen lázba hozott mikor megnéztem, nagyon drukkoltam a szinte első bálozó rendezőnek Coogler-nak, hogy ne álljon a földbe a következő filmje. És megérte drukkolni mert jött a Feketepárduc és elsöpörte a mozikat. Ezt a filmet mindenki szerette, a magamódján, de valami mást vártak a rendezőtől szerintem szakmai berkekben, hiszen mindenki tudta, hogy a családokon alapuló dráma ott van a kisujjában, jött is a következő Creed film, de már más rendezővel... Én meg jól meg is néztem.

Nem a nagy kedvencem a romantikus filmek műfaja, és még mielőtt valaki azt mondja, hogy ez csak természetes, hiszen pasi vagyok, szeretném leszögezni, hogy nem ezért nem kedvelem.
Egyszerűen az összes romantikus film, egy kliséparádé valami túlszaturált szűrővel, és ez nem csak a képre igaz. Nem szeretem és kész. De egy jó filmet akkor is imádok, ha a zsánere nem a kedvencem.

A történetünkben kapunk egy kis olasz várost a ’80-as években ahol egy neves professzor él. Láthatóan minden évben elhív egy diákot magához 6 hétre nyár közepén, hogy együtt dolgozzanak, és arra a rövid időre a család részévé váljanak. A főszerepben a meghívott diák és a prof kicsit magánakvaló és művészlélek fia állnak. Amit pedig végignézhetünk az-az ő kapcsolatuk az első pillanattól az utolsóig.

És ez ennyi. Így kell igazán klisés romantikus filmet leírni, de itt nem erről van szó. Olyan érzelmek csapnak fel a 2 karakterből szépen lassan a szemünk előtt, amelyeket mindannyian ismerhetünk, és ebben ez a csodás.
Nem csak a szerelem elcsépelt monológját hallhatjuk a filmben, hanem mindebbe belesír egy kis megbánás, és szégyenérzet. Sokszor hozzászól egy kis düh és értetlenség. Néha pedig belesuttog egy kis szexualitás. Ez az a beszélgetés, aminek a közepére helyezi a film a nézőt, és úgy megy a diskurzus, mintha a néző ott sem lenne.

Ez talán az, amit egyedien csinál az alkotás. Nagyon ügyesen és körültekintően pozícionálja a nézőt a filmhez képest, és ezzel minden adott lehetőséggel dolgozik is.
A néző egy másvilági lény, aki teljesen a történet fölött áll és itt csak belepillanthat ebbe a történetbe aminek se eleje sem igazi vége nincs.

Ez nem egy érzelmi hullámvasút, hanem egy utazás egy olasz kisvárosban és 2 srác kapcsolatának pillanataiba. Mindezt a film olyan képi világgal teszi, hogy szinte hipnotizálja a nézőt, és teljesen elfeledteti vele magát a cselekvést, azt hogy filmet néz. Szinte érezni lehet a tavak frissítő illatát, és a nap visszavert hőének perzselését a város macskakövein.

A színészekre nem lehet panaszom, de akinek egy óriási dicséret jár az a rendező, mert olyan természetességgel játszottak a színészei, amit nagyon ritkán lehet látni. Sokszor olyan érzésem volt, hogy elsőre sikerült felvenniük egy-egy jelenetet, mert egyszerűen annyira természetesen alakít mindenki.

A film másik nagy erénye az a szimbólumok teljesen közérthető használata. Nem igazán szájbarágós a dolog, de ezeket a szimbólumokat mindenki észre fogja venni, aki életében nézett már komolyabb hangvételű filmet. És ez is arra erősít rá, hogy szeretni fogjuk a filmet, és egy régi jóbarát ként gondolunk rá, aki ott ül velünk a nappalinkban a TV fényei mellett.

Nem teljesen értem miért nem láttam én eddig ezt a filmet, és hogyan mentem el mellette minden egyes alkalommal, de ez volt az évben az első film, amit láttam, és olyan érzelmekkel állhattam fel a kanapéról, amelyek szerintem megalapozták a további 364 napomat.

Sok film alkalmaz rengeteg kikacsintást és referenciát, de ezek legtöbbször belefulladnak ebbe a nagy halomba, amit maguk köré gyűjtenek, és nem tudnak mit tenni vele. Nagyon örülök neki, hogy mozijegyet vettem egy olyan alkotásra, ami nem ilyen.

Mindenki ismeri az angol vígjátékokat, még akkor is, ha nem tud róla. Hiszen csak említenem kell az Igazából szerelem című, most már lassan karácsonyi klasszikussá váló angol remeket, amit én is megnézek minden karácsonykor mikor már fel akarok robbanni a rántotthús, franciasaláta, sütemény szentháromságtól.