Ez a film olyan mint egy üvöltés, ami igazán mélyen és hangosan kiszakadt, Csak az vele a bökkenő, hogy nem lesz tőle jobb az üvöltő félnek.

Ari Aster az Örökséggel örökre beírt magát az én kis filmlexikonomba, és mindig is ajánlani fogom ezt a filmet az ismerőseimnek, ha érteni akarják, hogyan is kell diszkomfort érzetet kelteni a moziteremben.

Ezért beültem megnézni az új filmjét aminek a története hasonlóan egyszerű:

4 fiatal elmegy Svédországba a barátjukkal az úriember otthonában ami egy kis közösség akik nagyon természetközelik.

A látogatás apropója a napforduló, amikor is egy 7 napos ünnepet rendeznek ebben a kis közösségben. Ezt a 7 napos ünnepet követhetjük végig, és így alakul ki a rendező által csak folk-horrornak nevezett műfaj.

A rendező minden olyan elemet hoz amit láthattunk már az Örökségben, csak talán kicsit sokkolóbban, és hangosabban. De ez nem is jelent problémát, csak egyszerűen nem kapunk semmi újat a történeten kívül.

A forgatókönyv nagyon feszes és igazán jól adja át a történetet. De a film igazán lassú, és ez nem csak az építkezési fázisra igaz hanem az egész hipnotikus jelenségre amit ez az alkotás létrehoz.
A film igazi zsenije akkor jön ki amikor merünk elveszni a zenében és a képekben, melyek teljesen lekötnek minden idegsejtet, és csak kényelmetlen süppedést érzünk majd 1 óra után a moziszékben. Ennek megvalósítását pedig köszönjük annak a hatalmas magyar csapatnak akik Dunakeszin létrehozták a forgatási helyszínt, és a gyönyörű képeket.

A film talán legnagyobb különbsége az Örökséggel szemben számomra a legnagyobb hibája is, de elképzelhető, hogy ez lesz ami meghozza nagyobb tömeg felé is a sikert:
Elmagyarázza a végét a storynak, minden szálat elvarr és minden ajtót kinyit.

Elképzelhető, hogy vannak még tartalmak a filmben, ezért egy második nekifutást is meg fog kapni, de nem kapjuk meg azt az érzést amit az Örökség végén.