A horror folyamatos hullámvölgyeket és hullámcsúcsokat él át napjainkban is a filmiparban. Ennek okairól órákat tudnék mesélni, de legtöbbször csak azt szoktam mondani mindenkinek, hogy nézzen meg 2 horrort hasracsapás szerűen, és látni fogja miről is beszélek. Ez a stílus úgy viselkedik, a filmvásznon mintha kiforratlan lenne, kivéve mikor belefutunk olyan alkotásokba, amelyeken látszik, hogy volt egy határozott koncepció mögötte, ilyen például a The Witch.
Itt jogosan jön fel a kérdés: És mi van ezzel a filmmel?
Hát erre majd a kritika végén válaszolok, mivel ahhoz, hogy érthető legyek, ki kell írnom magamból azt ami félreérthetővé, tenné az utolsó mondataimat.
A story nem bonyolult, de annál inkább életszerűbb.
Adott egy család, apa, anya, idősebb fiú, fiatalabb lány. A nagymama halálhírével kezdünk, és megyünk is tovább a temetésre. Ezek után láthatjuk, kit mennyire viselt meg a haláleset, ha egyáltalán megviselte, hiszen mindenki teljesen máshogy reagál egy ilyen tragédiára. Elkezdenek a család körül furcsa események, néha tragédiák történni, és szép lassan kúszik a történet a végső megfejtés és katarzis felé.
Beszéljünk egy kicsit a karakterekről, mert megérdemlik, hiszen egyik sem az igazi filmes sablon, inkább az igazi emberi sablonok mind, és ez az ami már az első perctől szimpatikussá teszi ezt a művet.
Az anyuka (Toni Colette) egy érdekes és láthatóan nagyon rétegelt karakter, akiről jelenetről jelenetre többet tudunk meg és bontja ki őt a film a nézők legnagyobb örömére. Nem mintha érdekes lenne a karakter, de összemosódik a hölgy hangulata a film minden egyes jelenetével. Ha éppen őrjönk, és nem tudja kezelni a saját érzelmeit akkor ez olyan hatással van a moziteremben ülő nézőre, hogy a lélegzete felgyorsul a pulzusa az egekben, pedig nem történik más csak egy érzelemdömpinget kapunk a képünkbe. Ehhez nagyon kell Toni Colette mint színésznő, bevallom nem ismerem a hölgy munkásságát és csak néhány filmet láttam amiben szerepelt. DE tökéletesen találta meg a rendező és a színésznő azt milyen tárházat is kell itt elővenni, és ez egyértelműen a Kubrick féle Ragyogás Shelley Duvall színészi játékának néhol pontos másolása. Ez az egész filmre elintézné a hangulatot, és mi más kellene egy ilyen horrornak ha nem egy ilyen hangulat. De szerencsénkre nem áll meg itt a film.
És itt van a hangulatokat árnyaló és aláfestő karakterünk, akinek minden egyes jelenetétől megfagy a vér az ember ereiben ő pedig a kislányt alakító Milly Shapiro. Nála félelmetesebb kislányt el sem tudok képelni a filmvásznon. Elég volt csak egy rövid snitt arról, ahogyan rajzol és már éreztem, hogy a szívem a torkomban ver. Nem tudom megmondani mi volt az, ami miatt ekkora hatással volt rám a lány színészi játéka, de lehengerelt, és földbedöngölt, ezek azok a pillanatok amiért megéri moziba menni. A zárkózottság érzése árad a karakterből, teljesen kiszakadva a valóságból, de mégis valami elkorcsosult része ként egészíti ki azt, és teszi azzá amivé a végére válik.
Említsük azért meg a végére Alex Wolf a tini srác karaktere aki a film 80%-ban be van tépve, de ez cseppet sem meghatározó része a karakternek(csak egy kis kontúr, nem több), és ezért le a kalappal Ari Aster rendezői munkássága előtt. Ez az a srác akit teljesen leszartam a film 50%-ban majd egyszer csak van egy annyira erős jelenete (amihez nyilvánvalóan a színész is kellett), hogy onnantól uralta a vásznat, nem játszotta le a többi színészt, de ha ő ott volt egy jelenetben akkor nem tudtuk levenni a szemünket róla. Megint csak ez az ami miatt érdemes moziba járni, azok a ritka pillanatok mikor minden összejön egy filmnek.
És végül az apuka(Gabriel Byrne), nah neki semmi jelleme, és semmi karaktere. Ő jelzi az idő múlását, ő a talán tudatos ellenpont még akkor is mikor elkezd elszabadulni a pokol. Nem mozgatja előre a története, de ha ő nem lenne, akkor nem maradna ennyire földhözragadt az egész. Ezt jól mutatja az is, hogy mikor eltűnik a storyból, onnantól a film átmegy egy olyan őrjöngésbe, amire nem is számítottunk addig.
Ebben a filmben ahogy ezt a karakterek leírásaiból is látszik nem az a fontos, hogy ki mit és hogyan és mikor. Itt a hangulat a fontos, és ehhez tesz hozzá mindenki. De ennek az oltárán nem áldoz fel a rendező semmir. Hagyja kibontakozni a cselekményt, miközben a szereplőket is megismerjük. Olyan képeket láthatunk amitől egyszerűen feláll a hátunkon a szőr, de már az első pillanattól olyan feszült figyelemre ösztönzi a nézőt, amire nem sok film képes.
A hangulat amit megkapunk a kicsit több mint 2 óra alatt úgy vezeti a nézőt, hogy együtt lélegezzen a karakterekkel és legyen feszült a filmvászon előtt. Nincs tele pakolva jumpscarekkel, vagyis nem az igazán megszokottakkal. Ritkán ijesztget a film, de amikor igen akkor az egyszerűen velőtrázó, és ki akarsz rohanni a moziteremből.(néha erősen kapaszkodtam a székbe)
Erre rátesz egy lapáttal a zene, ami csak hangulatot épít, olyan igazi régimódi stílusban, de mégis valahogy más, valahogy egyedi, és ez-az amit az egész filmre el lehet mondani.
Olyan régimódi, és régivágású, de mégis friss és teljesen egyedi.
Nem is tudom, hogyan ezt lezárni, mint hogy a film utáni első moondataimat idézzem:
Gondolkodtál már azon milyen lehetett először Ördögűzőt vagy Nyolcadik utas a halált nézni a moziban: Nah ilyen baszki, ugyan ilyen félelmetes, és lehengerlő
Úgy érzem meghatározó horrorja lesz ez az életemnek, és bátran fogom mindenkinek ajánlani, akik azt hiszik, hogy ez a műfaj csak a szörnyekről és a vérről szól. Hát nagyon nem, ezek nélkül is lehet olyan hangulatot építeni a filmvásznon amiután még 1-2 óráig biztos magasabb pulzussal létezik az ember.
Ez az amit el kell érnie egy horroroknak, a rettegést azt, hogy ne érezd magad veszélyben, de olyan feszültséggel üld végig a filmet ami napokkal utána is nyomot hagy benned. Ennek a filmnek ez sikerült.
