Ezzel a filmel kapcsolatban kell kitérnem egy olyan dologra, ami kezdi bekebelezni a modern filmgyártást, és sajnos azt kell látnom, hogy a fogyasztókat is. Ez pedig az, amiért tudjuk, hogy évek óta miért KELL színesbőrűnek adni Oscar díjat és miért is kell minden filmbe minimum egy ázsiai és egy néger.
Erre pedig gyönyörű példa sajnos a Tűnj el!, és az annak adott nagy pontszámok IMDB-n és a végtelen pozitív kritika az interneten.

A film egy elég érdekes felütéssel kezdődik, ahol egy kvázi emberrablást láthatunk picit fura körülmények között. Majd megjelenik a vásznon a két főszereplőnk az afroamerikai Chris Washington (Daniel Kaluuya) és fehér barátnője Rose Armitage (Allison Williams). Rose közli a pasijával, hogy ők bizony meglátogatják a szülőket, akik nagyon is fehérek, de Christ megnyugtatva Rose megemlíti, hogy az apja harmadjára is Obamára szavazna, ha lehetne, úgyhogy ne féljen, kedvelni fogják őt.
Útjukat sajnos egy nem várt baleset szakítja félbe, mikor is egy szarvast ütnek el.  A kiérkező rendőr óriási tanúbizonyságot tesz arról, milyen is az annyira nem is rejtett rasszizmus, ezzel megadva a tökéletes paranoid alaphangot a filmnek.
Chrisék megérkeznek az igazán idilli házhoz, ahol a gondnok egy nagyon fura néger úriember, Walter (Marcus Henderson) és a szobalány pedig Georgina (Betty Gabriel), aki szintén néger, és ha lehet még furább, mint Walter. A film nem is rejti ezeket a dolgokat véka alá, ezért az Armitage család feje, Dean (Bradley Whitford), aki történetesen idegsebész, meg is jegyzi Chrisnek, hogy tudja ez az egész nagyon fura, de a nagyszülők gondozása miatt vették fel a két alkalmazottat és nem volt szívük megválni tőlük, meg hát amúgy is ha tehetné, ő harmadjára is Obamára szavazna.
A többi családtagot is megismerhetjük, elsőként az anyukát Missyt (Catherine Keener), aki pszichiáter és fel is ajánlja Chrisnek, hogy egy egyszerű hipnózissal le is szoktatja a káros szenvedélyéről, a cigarettázásról. Majd az esti vacsoránál megismerhetjük Rose testvérét, a cseppet sem mintagyereknek tűnő Jeremyt (Caleb Landry Jones). Az első együtt töltött nap nehézségei után Chris éjszaka kimegy a ház elé elszívni egy cigarettát, mikor összefut Missyvel, aki kérve vagy kéretlenül, de elvégzi Chrisen a leszoktató hipnózist, ami ezekután Chris napjait gyökeresen megváltoztatja és elkezdődik az a hullámvasút, amire sohasem számított.

Erről a filmről nem is szeretnék többet elárulni, mert az már az én véleményem szerint nagyon spoileres lenne, így inkább beszélek minden másról.

Beszéljünk a színészekről, akik között a legkiemelkedőbben a két színesbőrű alkalmazottat játszó színészek alakítanak zseniálisan, annyi értelmet és storyt mesél el az arcuk csak egy-egy apró jelenet alatt, ami nagyon meglepő és igazán zseniális. De a film során senki sem alakít kirívóan rosszat, ha csak nem nézzük azt a pár túljátszott és erőltetett pillanatát Jeremynek, mikor férfias mivoltját próbálja mutatni.

A film maga nagyon szép és nagyon jól ívelnek át rajta olyan motívumok, mint a szarvas,  ami egy nagyon szépen felépített motívumrendszer ha szabad ezt modanom. Ez az ami teljesen közrefogja a filmet és a nézőt is végigvezeti az érzelmi hullámvasúton amin Chris megy keresztül, de sajnos nem mondhatok erről semmit részletesen mert akkor nagyon szpojleres lenne. A rejtett rasszizmus is egy ilyen „motívum” csak ez sokkal közérthetőbb és sokkal jobban a lelkébe vág az embernek. A rendező mindent megtett annak érdekében, hogy a néző folymatosan feszengjen és szorongjon a nézése közben, és nem azért, mert bármikor megijedhet, hanem mert a főszereplőnk helyére tudja magát képzelni.
Erre rájátszik a folyamatos paranoid érzés, amit erősít minden képkocka és minden beállítás, sajnos néha túl is erősíti, így az ember sokkal figyelmesebben nézi a körülményeket, ezért észre is veheti a hibákat.
A párbeszédek a legtöbb esetben élnek, de pont emiatt mikor kicsit megcsuklik ez a minőség, az fájóan kijön és nagyon rossz ízt hagy az ember szájában.

És itt jön képbe a forgatókönyv ami olyan mintha 2 ember írta volna, annyira csapong az első szép felütések és a végső nagyon rossz leülések között. A jól építkező történet eljut valami logikátlan és teljesen érthetetlen zagyvaságba.

És akkor eljutottunk a filmértékelésem azon részére, ahol ez az egész film elromlott és értékelhetetlen maszlaggá válik és nem ér többet, mint egy átlagos alacsony költségvetésű thriller.
A már többször említett rejtett rasszizmus, ami annyira jól van ábrázolva, hogy beleremegtem akárhányszor előjöttek az ezzel kapcsolatos jelenetek. Nah, pont ez az, ami elrontja, hiszen ennek nincs semmi kifolyása a film értelmezésében, nem történik az égegyadta világon SEMMI, de nem is ez a bántó, hanem ahogy a végén ezt kezeli a rendező, ahogy ezt megmutatja, egyszerűen káros az, amit tesz ezzel a filmmel, és a nézőivel. Nem tudok elmenni a teljesen indokolatlan jelenetek és ábrázolások mellett, nem tudok elmenni az egyértelműen csak azért belerakott dialógusok mellett, hogy a már végtelenül kusza történetet megpróbálja megértetni egy plankton intelligenciájával rendelkező nézővel. Ha már a kliséparádé nem volt elég előtte.

Nem akarom, hogy ennyire buta és szar filmek legyenek, amelyek erről a fontos témáról beszélnek, de sajnos ezt kapjuk mi hülye nézők, hiszen, ha egy kis szatírikusnak szánt poénkodást rak bele a rendező, akkor sokkal könnyebben lenyelhető az a hatalmas gombóc, ami a film elején a torkunkban megjelenik a döbbenettől. Sokkal könnyebben lehet eladni a szokásos hülyéknek ezt a filmet, ha megy benne a poénos tesózás és a néger kiröhögése a rendőrségen. Hiszen egy fehér úgysem meri majd lepontozni vagy alul értékelni ezt a filmet, mert akkor nem veszi elég komolyan a rasszizmust és ez nem nézne ki jól.
Na, akkor én vagyok az, aki leírja, hogy ez a film egyszerűen nem jó, sajnos nem működik az, amit a végére beleerőltetett a rendező, az a bizonyos szatíra, ami szerintem csak elbaszott poénkodás rosszkor rossz helyen.

Pedig akkora ziccer volt ebben, annyira jó lehetett volna, annyira szerettem volna szeretni és szerettem volna, ha nem kell a végén úgy kikapcsolnom, hogy: Te jó isten, ezt miért kellett így?

És akkor itt is vagyunk az elején említett problémánál, az pedig az, hogy a rejtett rasszizmus megjelenik a rasszizmusról szóló filmek értékelésénél, és csak azért kapnak magas pontszámot ezek a filmek, mert a rasszizmus fontos téma és beszélni kell róla, nem pedig mert ezek jó alkotások lennének.
Ha ez a mű fehérekkel operált volna és nem mutatja be a rasszizmust, akkor nem szólna semmiről, akkor biztos vagyok benne hogy utálnák, és ez szomorú mivel egy filmet szerintem úgy kellene létrehozni, hogy olyan üzenete legyen, ami minden helyzetben átjön és minden ember értse, akkor marad örök és értékálló, ha az üzenete a filmből jön át és nem a film körülményeiből.

Röviden a végére csak annyit, hogy mindenki nézze meg ezt a filmet, mert szeretném, ha több ember véleményét is olvashatnám és szeretném, ha meg tudna valaki győzni arról, hogy ne utáljam ennyire ezt az alkotást, mivel az első 40 percében még szerettem.