Ez a film az Oscarra készült, ez látható rajta, de természetesen megfűszerezve azzal a kis del Toro érzéssel, ami miatt filmről filmre moziba vándorolunk, ha őt látjuk a rendezői szerepben.
És nem kell csalódnunk, mert a del Toro-féle díszlet extravaganza természetesen a pofánkba csap.

Kezdjük ott, hogy általam miért is ennyire kedvelt rendező del Toro, hiszen a képlet itt nem olyan egyszerű, mint mondjuk Tarantinonál. Tudjuk, hogy del Toro nem a Pokolfajzattal kezdte a karrierjét, de szeretném én innen kezdeni, mivel előtte nem ennyire meghatározható az a del toros érzés, amit a nézőre kiönt a filmvásznon keresztül.

Tehát Pokolfajzat: végtelen monumentális díszlet, ennél is több nagyon fasza maszk, és megszámlálhatatlan társadalmi súrlódás belerejtve egy nagyon badass mítikus akció történetbe.
Majd jött A faun labirintusa, amit remélem nem kell senkinek bemutatni, de maszkból és díszletből itt sem kapunk keveset, sőt… Nah, meg azért valljuk be, hogy ez a film meg sem születhetett volna, ha nem a második világháború társadalmi ellentéteit dolgozza fel egy fura narratíván keresztül, ahol az igazi gonosz az ember. Kétségtelen, hogy ez volt eddig a legjobb filmje a rendezőnek.
Majd a Helloboy 2, háát a maszk megvan, meg a monumentalitás is, viszont a lendületet a film elvesztette, de a történet kapott olyan árnyalást, ami miatt nem tudtam elmenni érzelem nélkül a film mellett, és várom is a harmadik részt, mintha ez megint csak egy szárnypróbálgatás lett volna, egy stílusváltás miatt.

Majd jött a Tűzgyűrű, én ezt a filmet nem akarom bántani, mert a mai napig szép emlékeim vannak róla, és nagyon szórakoztató volt, de sajnos ez ennyiben kifulladt. Ezek után mindenki epekedve várta a Bíborhegyet.
Nem lett egy kiemelkedő alkotás, de tökéletes del Toro jegyeket hordoz magán, mint a maszkok/smink, monumentális díszletek, emberi kapcsolatok, és azok bonyolult megoldásai, és nem mellesleg a misztikum.

És így jutunk el A víz érintéséig, amit, mint tudjuk, 13 Oscarra jelöltek.

A történet nem túl megszokott, de pont ezért izgalmas. Az 1960-as években járunk, és a főhősünk Elisa Esposito (Sally Hawkins) és barátnője, Zelda Fuller (Octavia Spencer) egy kutató központban dolgoznak mint éjszakai takarítók. Megérkezik egy új alany a kutatólaborba, aki cseppet sem megszokott, hiszen egy halember (ezt nem lehet leírni szebben), aki már az elejétől kezdve nagy bonyodalmakat okoz. Elisa különleges kapcsolatot alakít ki a lénnyel, akit természetesen meg is akar szöktetni börtönéből. Ebben segítségére lesz barátja, Giles (Richard Jenkins), a művész, aki gyönyörű hirdetéseket rajzol, csak sajnos az igénye a piacnak már nem ez.
És természetesen kell egy ellenpólus is, ez pedig Richard Strickland (Michael Shannon), aki az igazi hímsoviniszta, kőfejű katona szerepét tölti be a filmben.

Ami viszont végképp megfűszerezi az egészet az, hogy Elisa narrálásában láthatjuk az egészet, aki történetesen néma.

Nem túl könnyű elkezdeni ezt a filmet boncolgatni, mivel egy szép kerek egész, így nem tudok hol belekapaszkodni, tehát kezdem a közepén a karakterekkel, és majd innen kibontok mindent.

Elisa lenne az első akivel érdemes foglalkozni, gondolnánk hogy ő a főszereplő, de a megszokottakhoz képest del Toro most is csak egy szócsövet válasszt a történetének, akin keresztül megmutathatja a mélyebb tartalmat is, erre pedig a duplán hátrányban lévő Elisat választotta, aki nem csak néma, de nő is, és ez ezekben az időkben igazán nagy hátrányt jelentett. Szép íven, gyönyörűen megkomponált vágásokkal láthatjuk Elisa mindennapjainak igazi mókuskerék érzetét, ha valaki meg akarja tanulni, hogyan kell a monotonitást ábrázolni a képernyőn, akkor ebben a filmben ott van az a pár jelenet, ami tökéletes. Ezzel a monotonitással megy szembe a lény megjelenése, akire tökéletesen reagál a karakter, és ettől csontig hatolóak az érzelmek, amelyeket Elisa arcán láthatunk. De elmondható, hogyha csak a színészeken múlott volna a dolog, akkor del Toro nélkül ez a film csak egy egyszerű történet lenne az elnyomásról.

Jó társ Elisa mellé Giles, aki nem véletlenül él egyedül macskáival… Pont jól ellensúlyozza Elisát, ha kell, és akkor egészíti ki a karakter hiányosságait, mikor nem is számítanánk rá. Nagyon eltalált karakter, aki a film egyik kulcsmondatát is elejti majd, és akin keresztül lehet, hogy még több társadalmi súrlódást is láthatunk, mint bármelyik karakteren át.

És akkor most térjünk ki Zeldára, akinek csak annyi a szerepe, hogy fekete… Sajnos ezt így itt ki kell jelenteni, hogy ő a legszürkébb egér a filmben, és ez nem a színésznő hibája, mert ő nagyon jól játszik, egyszerűen a karakter van így megírva.

De akinek a karaktere a legszebb ívet kapja, és a legkidolgozottabb az nem lehet más, mint az emberi szörny a filmben, az, aki valójában a gonoszt testesíti meg és mindent, ami a 60-as években rossz volt, ez pedig nem más, mint Strickland. Le a kalappal Michael Shannon előtt, mert zseniálisat alakít benne, néhol kicsit sok a manír és ripacsosba fordul át, de összességében ő az, aki elvisz olyan jeleneteket a hátán, amit más-más filmben tökéletesen unalmasnak és elcsépeltnek találnánk.

Nah, de fussunk ki a végére, mert nem véletlenül kezdtem a bejegyzés elejét annyira messziről, hiszen valljuk be, hogy ezt a filmet senki sem a karakterek, vagy a szörny miatt fogja első körben megnézni, hanem mert ott van del Toro neve, mind a rendezőnél, mind az írónál. És ez bizony most baj… nagy baj, mert ez el lett művészkedve. Ha csak egy kicsit is több realitást, és kicsit több konfrontációt láthatnánk, akkor sokkal közérthetőbbek lennének a problémák, amikkel foglakozik, és nem csak a nagyon figyelmesek csípnek el apró részleteket, hanem az egyszeri mozizó is megérti mennyire trágya időszak volt ez Amerikában.

De ez nem azt jelenti, hogy rossz a film, csak egyszerűen át kell hozzá szellemülni, és meg kell érteni, hogy egy több, mint 2 órás del Toro-féle ködöt láthatunk, amit ez emberek szeme elé tudatosan rak, hogy a moziból kijövet csak ezt tudjuk mondani, hogy: ez a film egyszerűen bájos volt.

Jó forgatókönyv, nagyon jó rendezés, hiszen a színészek együtt élnek a karakterekkel, értenek mindent, anélkül, hogy mi először megértenénk, de nem elég egyszerű.
Ritkán mondom egy filmre, hogy túl bonyolult volt, de ennek a műnek kellett volna még minimum 1 óra a vásznon, és akkor teljesedett volna ki igazán. És itt nem a szörny és az emberek kapcsolatára gondolok, hanem arra a del Toro-féle társadalom kritikára, amit annyira jól csinál, csak azzal, hogy kendőzetlenül mutatja be a problémákat.

És ha már problémák… egy nekem is volt, ami nem tudom, hogy a mozi hibája vagy éppenséggel a filmé, de van egy jelenet a film elején, ahol a hang nincs a film alá vágva tökéletesen, és ez nagyon zavaró, kizökkent, és értetlenül ültem ott, hogy miért is kell ezt most így? Mivel a jelenetben az egyik karakter steppel… nah itt elég zavaró, ha nem akkor halljuk a koppanást mikor leér a lába.

Így a végére érve az mondható el a filmről, hogy egy jó tanulság volt számomra abból a szempontból, hogy még mindig szeretem a del toroi nézőpontot, de szeretném, ha a régi látószöget kapnám vissza, ott sokkal jobban el tudtam veszni, és élvezni.

Ez a film mindenképpen megérdemel 1-2 Oscar díjat, de ennyi jelölést messzemenően nem érdemelt volna meg.