Ez a film példázza azt, mi is kell a nézőknek és mennyire észrevétlenül formálódik át a mainstream filmvilág a nézők hatására, és ez nem rossz, csak szükségszerű.

Már az első pillanattól érződik a filmen, hogy ez nem egy megszokott Thor film lesz, nem kapunk sötét, lassan felvezetett storyt. Itt bizony belecsapunk a kemény akcióba és az annál is érdekesebb, teljesen furcsa hangvételű poénkodásba, amit talán a Deadpool-hatásnak nevezhetnék.
Mert igen, ez a Thor nem az a film, amire sokan számítottak, mikor megnézték a trailereket, nem az a film, amiben a sörszerető Thor teljesen értelmetlenül és naivan végigél egy kalandot, amiben nem tudunk érte aggódni, hiszen ő egy isten, így nem pusztulhat el.

A storyról lehetne mesélni – nah jó hazudok, ez a story annyira egyszerű, mint az Oldboy storyja (nem véletlen a párhuzam, csak gondoljatok bele). Thor szembesül azzal, hogy van egy nővére, Hela (Cate Blanchet), aki a Halál istennője, és ő az, aki Odin oldalán tűzzel és vassal szerezte meg a trónt és a hatalmas birodalmat a királynak, de sajnos be kellett zárni őt a teljes őrülete, és szociopata hajlama miatt. A story innentől egyszerű, hiszen Hela kiszabadul a rabságából, gondolom nem kell elmagyaráznom, mit csinál egy dühös szociopata isten, és hát megint meg kell menteni az elesetteket és erre van itt Thor. Ja, igen és Hulk...

Lehetne mesélni szép képekről és ívekről, és óriási karakterfejlődésekről, de ez a film ezt nem igényli, ahogy a nézői sem szeretnék katartikusan megélni Banner választását, vagy éppen az alkoholista Valkyrie (Tessa Thompson) vívódását sem. Vagy a végtelenszer a szánkba rágott családi bonyodalmakat Thor és Loki között. Pedig ezek mind ott vannak a filmben, de egy olyan fátylat kapnak az alkotótól (Taika Waitit), ami megmutatja megint csak miért jó olyan rendezőkkel készíttetni blockbustereket, akik a költségvetési számok láttán majdnem sírnak a boldogságtól. Ezek az emberek értékelik, amit kapnak és olyat is tesznek le az asztalra, amit a nézők is értékelni fognak, és fontos itt megjegyeznem, hogy csak akkor fognak értékelni, ha értik miért is lett ilyen ez a film amilyen, és pontosan tudják, hogy nem a Blade Runner-en ülnek bent.

Láthatjuk benne Cate Blanchetet, ahogy mindenkit lejátszik a vászonról, szerintem ennyire erős és határozott karaktert még nem láttunk a Marvel filmuniverzumában, pont ezért nem is látjuk őt sajnos eleget a vásznon, ez nekem hiányzott is, de két nevetés között úgysem tudtam volna figyelni a gyűlöletére. Ott van Jeff Goldblum a képernyőn, akin látszik az a ripacskodás, ami miatt ide rakták őt a castingolók, szinte telitalálat a karakterére.

Ott van a végtelen felsorakoztatott mellékszereplő, akikben potenciális spin-off főszereplőket lehet látni, és olyan kifinomult dramaturgiával van megáldva ez a film, mint a Kingsman.

Mindezen dicséretek mellett ugyan így ekézhetném is a filmet, hiszen tele van apró-cseprő hibákkal, mint az indokolatlan karakterfejlődésekkel, és néhol kusza párbeszédekkel. Nah, de ki a fenét érdekel ez, mikor végignézhetjük, Hulk hogyan zúzza porrá Thort, és ezt mekkora mosollyal nézi végig Loki?

Ez a film azért érdelmi meg, hogy dicsérjem, mert meg merte változtatni a sorozat zsánerét, és az eddigi sötét kalandfilmből csinált egy nagyon mókás és pörgő akció vígjátékot, így le is vetve magáról minden sallangot, amit vonszolt és ami miatt nem is nagyon emlékszem az előző 2 részre pontosan, és felvett olyan stílusjegyeket, melyekhez már bátran mert mutatni a Galaxis őrzői és a Deadpool után.

Ez kell a nézőknek és aki nem érti meg ezt, miután kijön a filmről, azt nagyon sajnálom, mert akkor kihagyott 131 percnyi velőt rengető szórakozást. Nem ez lesz az a film, ami miatt újra visszamegyek a moziba, de ez lesz a film, amire tudok hivatkozni a haverjaim előtt, mikor azt mondják, hogy sablonos a Marvel és én vitatkozni akarok.

Utolsó szónak csak annyit, hogy mindenki vigyen zsepit, mert szükség lesz rá.