Aki szereti Tarantinot, annak teljes szívből ajánlom a filmet, hiszen annak kihagyhatatlan, de valljuk be az aki eljut oda, hogy ezt elolvassa annak nem elég annyi, hogy Tarantino 9. filmje megy a moziban, neki ez nem jelent garanciát (pedig jelenthetne) így megírom róla a véleményem spoiler nélkül.
A történettel kezdjük ahogy szokott ez lenni itt. Adott a felsőközép kategóriás színészünk Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), és a kaszkadőre Cliff (Brad Pitt) akik szinte elválaszthatatlanok, még úgy is hogy nagyon különbözik az az élet amit megkapnak a sztárságtól. És valójában az ő történetüket nézhetjük végig, hiszen a cím is ezt ígéri nekünk.
Ami megfűszerezi az egészet a korszak drog és koktél mámorán kívül, hogy Rick Dalton közvetlen szomszédja Sharon Tate (Margot Robbie) és friss férje Roman Polanski (Rafal Zawierucha), és hát a filmben meg is jelenik majd a hírhedt augusztusi éjszaka, és a Manson család is.
Ez egy olyan film ami szerintem nem akar semmit sem mondani a nézőnek, és nem akar óriási megfejtéseket, csak szórakoztatni akar. Mivel így is lehet a modern korban szórakoztatni.
Azért merek ilyen messziről közelíteni a filmhez mert ő is ezt fogja velünk tenni, és szépen lassan fog építkezni, hogy a történet olyan oldala is kinyíljon ami érdekli a nézőt. Mégis a film nem nevezhető régivágásúnak sem, így Tarantino megint egy olyan dolgot tesz le az asztalra ami múlt szagot áraszt, de közben még le sincs szedve róla a csomagolás, és a megjelenési dátum is a mai.
Sok Tarantino vonást fel lehet fedezni nézés közben, de ezeket majd elmzik azok akik műelemzést készítenek. Én most nem ezt akarom tenni, csak leírni, hogy melyek azok a pontok amelyekkel be lehet csábítani a moziba az egyszeri Tarantino nézőt.
Pont ezért mutatnék rá arra a nőre aki nem szerepel annyit a filmben mint amennyit én szerettem volna, de megmutatja végre számunkra, hogy képes valamire amire szerintem mostanában egy színésznő sem. Igazán karaktereket alakítani, és eltűnni a karakter mögött, ehhez pedig csak annyi kell, hogy leüljön a sminkbe és hagyja hogy mást sminkeljenek belőle minden jelenetben. Margo Robbiet már sok filmben láthattuk, sok-sok karaktert eljátszani, így mindenkinek képe lehet arról mennyire nehéz néha felismerni első ránézésre, amíg el nem mosolyodik. De ebben a filmben fél év és egy terhesség annyira megváltoztatta amiért le a kalappal a sminkesek, és persze a színésznő előtt is aki mindezt elviseli, és nagyon jól is tud bánni ezzel. Ezen kívül sokat nem láthatunk a színészi tehetségéből sajnos, pedig ráfért volna a filmre az ő szeleburdisága.
De ezért bőven kárpótol minket a DiCaprio és a Pitt páros. Ők ketten olyat alakítanak amit csak egy dolog eredményezhet ez pedig az, hogy ők IS jól érezték magukat a forgatás közben. De erre majd még ki szeretnék térni, mert szerintem megér pár mondatot majd. DiCaprio és Pitt kommunikációi nem hasonlítható eddig semmilyen Tarantino filmhez, mivel nem azt a szokásos dinamikát és kellő feszességet kapjuk amit megszokhattunk, hanem csak sima beleélést, és ott létet, amit én hiányolok a modern kor filmszüleményeiből.
A két karakter olyan történetet vetít a vászonra a színészek segítségével, hogy a néző nem esik ki a szerepéből, tehát nem felejt el tradicionális néző maradni, és élvezni a neki célzott történetet. A két színész játéka pedig engem annyira lehengerelt, hogy elkezdtem gondolkodni kit mikor láttam ennyire eleminek.
Talán utóljára DiCapriot a Djangoban, de ott volt mögötte egy Tarantino(nem véletlen). Pittnél is olyan magaslatot kapunk amit tényleg minimum 10 éve nem láthattunk tőle, ezért köszönöm is a Mesternek, hogy újra felnyitotta a szemem mennyire jó színész is Pitt.
És itt jön az, ami miatt ez az egész szerintem így összejöhetett. Ugyanis híres Tarantinoo arról, hogy oda van ezért a korszakért, de tényleg, és nem csak a filmes időszakért hanem az egész korszak számára szerintem a kis üvegkastély amibe visszavonul ha pihenni akar vagy ha csak ihletre lenne szüksége. Ezt azért sok filmjénél megfigyelhetjük. Ebben a műben számomra mindig az lesz a különleges, hogyha megmutatom valakinek aki nem nézet sohasem Tarantinot, és utána végignézettem vele a többi filmet is, akkor biztosan egyértelműen rá lehet ismerni a mesterre ebben a filmben, de itt nem úgy vesz részt mint a legtöbbször. Nehezen tudom szavakba önteni ezt, de itt jön ki legjobban Tarantino lelke a filmen keresztül a néző felé, és nem a megszokott sokkoló elemeket használja hanem csak egyszerűen mint egy öreg mesélő, elmesél egy történetet a filmezés szerintem Hőskorából.
Ezt a törődést lehet látni a legjobban a filmen, minden egyes jeleneten, és minden egyes képen. Többször feltűnt, hogy a díszletek mennyire aprólékos és kidogozottak a részletek, a zenék megint csak tökéletesen lettek választva.
De a legjobb az a színészek tökéletes lazasága. Az, hogy mertek alkotni és mertek úgy játszani ahogy dirigált nekik Tarantino. Itt érezhető milyen szeretet áradhatott belőle a film felé, hiszen annyira mesterien tudta átadni a színészeinek a dolgokat, hogy a néző is néha csak a székbe feszül, és meglepődik ezen a mesteri színészkedésen.
De talán a film egyetlen hibája is ebben az öncélúságban lelhető fel, szerintem egyételmű, hogy a mester saját szórakoztatására is gyártja ezeket.
A probléma pedig a hossz, és számomra nem is a film hossza(de szorosan összefügg) a probléma hanem az összes snitt hossza. Mindegyik csak pont egy hajszállal hosszabb mint szerintem kellene lennie, és ebben látom az öncélúságot. De így is annyira élvezhető volt, hogy nem szívesen álltam fel a moziszékből.
A végére ki merem jelenteni, hogy nem ez lesz a kedvenc Tarantino filmem, de mindenképpen ez lesz a kedvenc Tarantino történetem, mert itt érzem a mester igazi szeretetét a filmek iránt. És aki még kételkedik vagy nem érti itt az utolsó előtti mondatot próbálok konkrét lenni: Tarantino egyszerűen nem tud nem jó filmet készíteni, és ezt itt is bebizonyította.
