Kezdjük ott, hogy ez egy reboot, vagy valami tisztelet adás az eredetinek/eredetiknek. De annyira jó volt, hogy megnézem az eredeti rendező filmjeit amelyek régimódi klasszikus horrornak tűnnek.

Nehéz erről korrektül írni. Egyszerűen a gyerekkorom részének tekintem a Harry Potter könyveket, majd a filmeket. A könyveket a családtól kaptam, és megszerettem az olvasást, ami nálam nagy szó volt. A filmekhez családi mozin keresztül randikig és egyedül mozizáson át nagyon sok emlékem fűződik. De sohasem képzeltem el magam mint varázsló, engem ez az univerzum érdekelt és a mély lore.
Erre itt egy egész 5 részes filmsorozat, ami még jobban beletúrja magát a lore mélyére.
Ezeket nem tudom nem szeretni, de ebben a blogban szubjektívnek kell maradnom.

Mondhatni, nagy várakozás övezte ezt a filmet az én oldalamról, ezért is szereztem be azonnal a jegyemet egy feliratos vetítésre, amint lehetett. És a teljesen tömött teremben pont azt éltem át, amit akkor, ha Queent hallgat az ember: az érzelmek dömpingje és hullámai, és mégsem tudja az ember rockként értelmezni a zenekar stílusát. Nah, pont ez mondható el erről a filmről, mivel nehéz róla beszélni, mint film.

Nah ez az a film aminek a trailerébe futottam bele egy vetítés előtt, és tényleg semmit sem tudtam róla, még nem is hallottam a munkálatokról sem. De már akkor látható volt, hogy ez egy nagyon Tarantino fan made lesz. Aztán beültem a moziba és kaptam valamit amire nem számítottam.

A horror folyamatos hullámvölgyeket és hullámcsúcsokat él át napjainkban is a filmiparban. Ennek okairól órákat tudnék mesélni, de legtöbbször csak azt szoktam mondani mindenkinek, hogy nézzen meg 2 horrort hasracsapás szerűen, és látni fogja miről is beszélek. Ez a stílus úgy viselkedik, a filmvásznon mintha kiforratlan lenne, kivéve mikor belefutunk olyan alkotásokba, amelyeken látszik, hogy volt egy határozott koncepció mögötte, ilyen például a The Witch.

Aki ismer, az tudhatja, hogy nem vártam ezt a filmet, mivel ultra gagyinak találtam már az első trailert is. Mindez mellett, aki nem ismer, de olvassa az oldalt, az láthatja, hogy nem tudok már lelkesedni az új Marvel filmekért, amelyek haladnak a végkifejlet felé, vagy újjászületés felé, attól függ, ki honnan nézi.
Így számomra ez a film egy zsákbamacska volt, de így másfél órával a vége után elgondolkodtató is volt számomra.

Nagyon szeretem a thrillereket, annyira, hogy ez volt az a műfaj, amivel megszerettem a filmeket, szívem szerint egyfolytában thrillereket néznék. Ezzel az egésszel csak egy baj van, hogy én a jó thrillereket szeretem, és sajnos nagyítóval kell keresni az ilyet.
Viszont talán annak a szerencsés korosztálynak a tagja vagyok, akiknél a nagy gépgyár olyan mennyiségű filmet tol ki magából, hogy ebből nehéz kitörni, de egy okos thrillerrel ez megoldható, ezért sok a próbálkozás, és hát a nagy számok törvénye alapján egy-egy jóba mindig belefutunk.

Az elmúlt években a folytatások, sorozatok, és univerzumok korszakát éljük a filmvilágban, így a horrorokat sem hagyhatta érintetlenül ez az egész. Az általam imádott Démonok között filmekből univerzum kerekedett az elmúlt években. Ezt az elképzelést lehet szeretni és nem, de én, mint mindig, most is önálló alkotás ként néztem a filmet. De bár ne néztem volna…

14 év… 14 hosszú év. Ezt az érzést ezzel az animációs filmmel kapcsolatban szerintem sok embernek nem kell bemutatnom, akinek pedig igen, annak ajánlom az első rész megnézése után az azonnali mozijegy vásárlást erre a filmre.

Kezdjük azzal ezt a bejegyzést, hogy én nem szeretem Wes Anderson munkásságát. De ugye akkor jöhet a jogos kérdés, hogy mit is keresek egy ilyen filmen, ha csak nem azért megyek, hogy firkáljak róla valamit(csak ezért nem szoktam moziba járni).
Wes Anderson egy olyan jelensége a filmvilágban, akit nekem eddig nem sikerült megfejtenem, de ezzel a filmmel mindenképpen közelebb kerültem hozzá.